Nem most, még áprilisban, de csak most jutottam el oda, hogy erről meséljek.
A munkavizsga fontos, éppen ezért mióta az eszemet tudom kutyaiskolába járok. Eleinte csak játszottunk, de aztán szépen lassan becsempészték az oktatók (kiképzők) a feladatokat is. Fiatalként a legfontosabb a kiállításokon való normális viselkedés volt a fontos, de ennek is alapja, hogy tudjak pórázon közlekedni, ergo, hogy ne én vigyem Krisztinát sétálni, hanem ő engem, értsem azokat a vezényszavakat, hogy ül, fekszik, marad, áll, stb.
Tapasztalt OFT gazdák tudják, hogy mi egyéniségek vagyunk, ha pedig még pasik is, hát az még rádob egy lapáttal a gazdák tűrőképességére. Könnyen tanulunk, azzal nincs baj, viszont időnként a saját elképzeléseinket akarjuk érvényesíteni és bár pontosan értjük, hogy mit vár el tőlünk a kiképző, azért se csináljuk meg. Aztán persze „megszánjuk” őket és kisangyal módjára végrehajtjuk a feladatokat.
Egyszer valaki azt mondta Krisztinának az én imádott gazdámnak, hogy nem elég erős kezű velem, ami rosszul esett neki. Persze, ha én rosszalkodom, akkor könnyű ilyen következtetéseket levonni, de (én már csak tudom) ez egyáltalán nem igaz.
Annyira nem, hogy mikor még februárban elvitt a munkahelyére és azt kérte tőlem, hogy üljek egy székbe a recepciós pult mögött, akkor lelkesen megcsináltam. Erről láttatok már képet, de újra megmutatom.
Szóval az iskolába járás meghozta gyümölcsét, áprilisban BH vizsgát tettem, amiről íme itt a bizonyítványom.
Azt hiszitek ez akkor letudva?
Dehogy! Aki ismeri Krisztinát az tudja, hogy nincs megállás. Iskola ugyanúgy van, mert egyrészt szinten kell tartani a tudásom, és fejlődnöm is kell. Komolyan mondom, egy-egy kiállítás (ami lássuk be elég macerás tud lenni) egy felüdülés a sok suli után, előtt, mellett 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: