Az alcím az is lehetne, hogy „…és utána”.
Szeptember utolsó hete úgy indult, hogy a gazdik elutaztak szabadságra, pedig én azt hittem, minden kiállítási utunk felér egy szabival, bár az is igaz, oda a legtöbb esetben a „csajokkal” megyek. Észrevettem, hogy az utóbbi időben kifejezetten élvezem a kiállításokat. Jó, néha kicsit nyűgösködöm, de valójában úgy viselkedem, mint egy kis angyal (óriás fekete angyal), és mindent jókedvűen csinálok. Lehet, hogy tényleg felnőttem, vagy csak egyre erősödik bennem a pozitív gondolkodás, meg az élvezd az életet elv?
Hát nem tudom! Ezek olyan emberi dolgok, viszont nagyon divatosak. Komolykodom itt össze-vissza, pedig csak arról van szó, hogy mi kutyák egyszerűen csak jól érezzük magunkat a gazdánkkal bárhol is legyünk. Van egy csomó kutya, aki nagyon rossz körülmények között él, leginkább gazdi nélkül, de sosem az teszi boldoggá őket, hogy legyen mit enni, hanem az, hogy valaki a gazdájuk legyen. Ez kicsit patetikus? Akkor térjünk vissza a kiállításhoz.
Krisztina azt hiszem a szabadságát arra is felhasználta, hogy idomuljon hozzám, már ami a színt illeti, mert „kicsit lebarnulva” tért haza. Még jó, hogy nem 2 hétig nyaralt, mert akkor fekete lenne?
Szóval annak rendje és módja szerint vasárnap reggel beültünk az „autómba”, és irány Ausztria, a Bécstől mindössze 44 km-re fekvő sokak által a virágok vagy a rózsák városának nevezett Tulln-ba.
A kiállításról sok mesélni valóm nincsen, pontosan olyan volt, mint szokott. Kaptam egy Res.CACIB címet, ami szép eredmény, de sokkal jobban örültünk volna (különösen Krisztina), ha a BIS-re is készülnünk kell. Hát nem kellett, így hazaindultunk.
Ahogy szoktam befészkeltem magam a helyemre, de hűen magamhoz mindig úgy érzem, hogy van jobb, kényelmesebb pozitúra is, így fészkelődtem, forgolódtam, helyezkedtem. Annyira megszokták ezt a „kis játékomat” a „lányok”, hogy már nem is törődnek vele. Egyszer csak megálltunk! Érdeklődve tekingettem, de nem sok mindent láttam, nem úgy, mint Lilla és Krisztina, akik az M1-es autópályán, Győr magasságában, a gyorsító sávban álló kocsiból azt látták, hogy őrületes sebességgel rohannak el mellettünk az autók. Kiszállni életveszélyes, engem kivenni pláne, de valljuk be, ott állni sem egy életbiztosítás.
Nem ragozom. Megoldották. Hívtak egy autómentőt, ami hazaszállította nem csak az autót, hanem minket is.
Azóta javítják a „kocsimat”, de abba nem mennék bele, hogy pontosan mi baja lett, mert sok mindenhez értek, de az autóhoz kevésbé. 🙂
Tudtam, hogy jól kell viselkednem, mert érezhető volt a feszültség, de ma már kalandként meséli el a történetet Krisztina a gazdám és Lilla a handlerem is.
Nagyon tömören ennyi. Mindenki jól van, Lilla egyetemre jár, Krisztina a Budapest – Noszvaj – Ráckeve háromszögben mozog és teszi a dolgát, én meg sétálgatok, kutyaiskolába járok, játszom Daniillal és Lizával, meg elmélkedem szerelemről, barátságról, egyebekről.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: